– Miért éppen a kilencedikbe költözött?

– Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a ferencvárosi szív dobogott bennem, s feltétlenül a Ferencvárosba akartam költözni. 1998-ban eléggé gyorsan kellett új otthont keresnem, és egy újsághirdetés alapján, igazából véletlenül választottam éppen ezt a lakást, mert elsőre nagyon megtetszett. Örültem neki, hogy elérhető közelségben van a belváros, és szép, tágas a lakás, de a Ráday utca értékei nem is tűntek föl, hiszen akkor még nem volt sétálóutca, még nem rakták le a díszburkolatot, s nem fogtak hozzá a házak csinosításához.

Aztán átalakult az utca, akkoriban jött ugyanis divatba, hogy kinézzenek valahogy az utcák, házak, terek. Igaz, annak nem feltétlenül vagyok híve, hogy a gondozottság jegyében mindent leköveznek, nekem a Ráday utcában is túl sok a kő és kevés a fa, sőt, fa nincs is, csak ládákban vannak növényzetek. Az kétségtelen azonban, hogy ennek az utcarehabilitációnak köszönhetően kezdtük észrevenni, hogy itt milyen különleges, régi épületek között élünk. Érdemes benézni az udvarokba is, mert azok is nagyon szépek. Izgalmas, hogy nem egyetlen korból valók a házak, hiszen vannak reformkoriak, szecessziós házak, és olyanok is, amelyek az 1930-as években épültek. Éppen tegnap említettem valakinek, hogy könnyű nekem büszke ferencvárosinak lennem, hiszen a kerület legszebb utcájában lakom.

– Az évek során kialakult önben „kerületi identitás”?

– Egy vidéki ember számára Budapesten belül nehéz egy szűkebb pátriához kötődni, hiszen hiányzik mögüle a családi tradíció által biztosított lokálpatrióta hűség és érzemény. Ráadásul a mindennapjaim más kerületekhez is kapcsolnak, a Dohány utcába járok magvetős könyvbemutatókra, a Petőfi Sándor utcába vagy a Nagymező utcába megyek színházba, a Holmi és Réz Pál révén pedig majdnem olyan jól ismerem a Pozsonyi utat, mint a Ráday utcát. De ha felülünk a bringára a fiammal, akkor ösztönösen kifelé indulunk, át a Nagykörúton, Tompa utca, Ferenc tér, Haller park, a Soroksári úton ki a Nemzetihez és a Müpához, s onnan vissza a Duna parton hazáig. Ez sokszor bejárt útvonal, jól bringázható a környék. Kalandozás és felfedezés szempontjából a kerület nagyon érdekel.

– Mely könyveiben találkozhatunk ferencvárosi helyszínekkel?

– A Milotában a tsz-elnök főhős sokat mászkál errefelé az ötvenes években, elvittem őt a csarnokba is, s beültettem a környéken több kocsmába. Az Idegen testünk egyes szereplői is itt laknak az Erkel utcán, s szerepel a könyvben egy gyönyörű dombormű egy egykori halbolt faláról. A Janka nevű főszereplőnek itt képzeltem el egy műteremlakást, a csarnokkal szemben, egy Dunára néző helyet tetőterasszal, ami nem létezik, de nem baj, hozzátoldottam. Egyébként arrafelé lakott Móricz Zsigmond is.

– Aki sokáig élt az Üllői úton.

– Igen, több fontos irodalmi vonatkozású helyet lehet említeni a kerületből. Voltak is illúzióim korábban, sok éve, amikor eleven kulturális élet kezdett kibontakozni a Ráday utcában és a Bakáts téren, hogy lesz irodalmi vonzása a helynek. Egy időben volt „kihelyezett” könyvhét sátrakkal, pavilonokkal, teraszos dedikálásokkal. Ez elhalt, ebben némi csalódás ért, de hát az illúziók már csak ilyenek.

– Fontos visszajelzésnek tartja a díszpolgári címet?

– Az ember örül, ha olyan helyen lakhat, ahol szeret lakni, és ha ezt mások meg is jutalmazzák, az külön jó. Fogjuk fel az olvasói rokonszenv-megnyilvánulás kitüntetett formájaként.

Závada Pál Kossuth-díjas író, közelmúltunk nyugtalanító történelmi témáit dolgozta fel regényeiben, hogy segítse a társadalom kínos szembenézését a múlttal. A Jadviga párnája vagy a Hajó a ködben című könyvek szerzője az álságosság cukormáza helyett a hibákkal tragédiákkal szembesít. Szerinte lehetőségként kell értelmezni a jelent, melynek formálásában mindannyiunknak szerepe van. Hajthatatlanul képviseli a hitelességet, mert a múlt tisztánlátása a jelen helyes lépéseihez vezet el, az egymás iránti felelősséghez, a szolidaritáshoz.

Forrás: Ferencváros Újság