Két férfi hajótörést szenved, és egy lakatlan szigetre kerülnek. Mivel elég nagy a terület, felosztják a helyet két részre egymás között.

Az egyik férfi takaros kis kunyhót épít magának ágakból, törmelékből és levelekből, míg a másik meghúzza magát egy odúban.

A kunyhóban élő hajótörött megtanul horgászni. A vadon termő gyümölcsöket szaporítani kezdi, a termést és fogást pedig megszárítja. 

Az odúban lakó csak azt eszi, amit a közelben talál, ezért az is előfordul, hogy néha fakéreg a vacsorája.

A kunyhólakó részén a sziget virágzásnak indul, a terep rendezetté válik, a bokrok és fák roskadoznak a terméstől, a takaros kunyhó verandáján pedig szárított , hatalmas halak tucatjai csüngnek katonás sorrendben. 

Az odúlakó részén a növényzet burjánzásnak indul, így termés sem terem, esténként pedig nem tud aludni rendesen kényelmetlen, szűk otthonában. Látva a folyamatosan fejlődő szomszéd területét, irigység és harag szállja meg lelkét, ezért elkezd gúnyt űzni belőle.

  Kritizálni kezdi, hogy miért csak egyfajta gyümölcs terem nála, ócsárolja a büdös, halszagú portát, az otthonát pedig ízléstelennek találja. Mindezt a kunyhóban lakó férfi türelmesen hallgatja végig, majd azt mondja neki, ha jobban tudná csinálni, cseréljenek területet.

Az odúlakó ebbe belemegy, és átköltözik. A kunyhólakóból odúlakó válik, és szinte azonnal nekiáll új otthona csinosításának. Az odút kibővíti sziklafallal, az elburjánzott bokrokat megmetszi, ezért ez a terület is virágzásnak indul.

Ez alatt a másik oldalon a kiéhezett odúlakó mohón falja be a szárított halakat, és dézsmálja a terméstől roskadozó gyümölcsöst. Viszont nem öntözi, a halászat nem érdekli, és a kunyhót sem javítgatja, ha egy erősebb szél kárt tesz benne.

A terület nagyon hamar hanyatlásnak indul, a növényzet elburjánzik, az új otthona lakhatatlanná válik, és mivel nem tud horgászni, ezért minden élelme elfogy.

Ugyanakkor az odúlakóvá vált kunyhólakó oldalán kivirágzik a sziget. A bokrok ismét roskadoznak a gyümölcstől, egy szomszédos fa belsejét megrakja szárított halakkal, kertjét pedig gyönyörű fa szobrokkal díszíti.

Az odúlakó szívét ismét irigység és gyűlölet szállja meg. Megint gúnyolódni kezd a kunyhólakóval. Kritizálja sziklákból készült tákolmányát, a gyümölcsök is jobbak voltak szerinte a korábbi helyen, és a halat sem fában kéne tartani, hanem máshol.

A kunyhólakó ismét mosolyogva hallgatja végig, majd azt mondja neki, hogy költözzön át hozzá nyugodtan, épít neki is egy otthont, gyümölcs és hal pedig van számára bőven. Az odúlakó elfogadja az ajánlatot.

Pár évvel később felveszi őket egy arra járó óceánjáró. Amikor az élményeikről számolnak be a hajó kapitányának, az odúlakó arról mesél, hogy neki köszönhetnek mindent. Ő épített menedéket számukra, szaporított a gyümölcsöt és halászott. 

A kapitány elismerően hallgatja a férfi beszámolóját, ez alatt a kunyhólakó csak békésen mosolyog, mivel tudja, hogy nem csak a saját életét mentette meg, hanem egy másik emberét is. Ennél nagyobb elismerés pedig nem kell számára.

Írta: Urszinyi Fehér Csaba