Hogy lehet egy aluljáróban fiatalokat mentorálni?

Csaba: A mai H52 elődje, az Aluljáró Ifjúsági Iroda egészen pontosan az Ecseri úti aluljáró közvécéjének helyiségében működött. Számítógép használatot biztosítottunk, álláskeresésben segítettünk, és segítő beszélgetéseket folytattunk. Ott kicsit más volt a közönség, a Merényi kórházba ki-be járkáló függők és idősebbek is jöttek. Szerencsére az önkormányzat 2015-ben úgy döntött, önként vállalt feladatként tovább működteti az irodát a Haller utcában.

Miért érdemes ide betérni?

Csaba: 6-35 éves korig nyújtunk olyan szolgáltatásokat, mint az álláskeresési, életvezetési, pszichológiai tanácsadás, a kézműveskedés, a gitároktatás, a mozi látogatás, vagy a nemzetközi ifjúsági cserék. A fiatalok ide kötött program nélkül is bejöhetnek beszélgetni, ping-pongozni, társasozni, vagy amihez kedvük van. Az idejárók tanulnak, élményeket szereznek, és ami a legfontosabb, közösségbe kerülnek. Minden héten az FMK-ban vagy a Kerekerdő parkban örömfocizunk, de barátságos meccsekre is eljárunk.

Egy időben egyesek azzal viccelődtek, hogy a H52 a fiatalok nappali melegedője. Miért?

László: Mert sokan annyit tudtak rólunk, hogy azok a környékbeli cigánygyerekek járnak hozzánk, akik nem járnak iskolába. Ez sokáig bosszantott, mert ugyan valóban helyi srácok jönnek ide, de nem miattunk kerülik az iskolát. Viszont, ha már a fiatal nem megy be a suliba, sokkal jobb, ha nálunk tölti az idejét értelmes dolgokkal, mintha rossz társaságban lébecolna valahol. De hogy semmiképp ne vonjuk el őket az iskolától, bevezettük, hogy csak délután 2-től fogadunk vendégeket. Az említett képből szeretnénk kitörni azzal, hogy szélesebb közönség felé nyitottunk. Minden hétfőn Gyurmizó foglalkozást tartunk, ahol kerületi anyukák 2 év alatti babájukkal ringató-szerű programon vesznek részt: énekelnek, mondókáznak, ehető gyurmával játszanak. Egyre több, és többféle ember néz be hozzánk, és senkit nem küldünk el. A házban lakó Ibolya néni például néha lejön, hogy segítsünk neki kérelmet írni.

Dorina: Iskolai foglalkozásokat is tartunk osztályfőnöki órákon. A minket megkereső osztályfőnökök három csomagból választhatnak. Van, hogy egy évig havi egyszer tartunk közösségfejlesztő órát egy osztálynak, de 3 alkalmas fejlesztést is végzünk. Továbbá 8 téma közül lehet rendelni tematikus foglalkozást is, úgy, mint az emberi jogok, gyerekjogok, vagy a szexuális felvilágosítás. Tavaly 58 ilyen foglalkozásunk volt.

Mernek segítséget kérni? Nem félnek attól, ha megteszik, otthon becsenget a rendőrség?

László: Ez másképp működik. Ide nem azért jönnek be, mert el akarják mesélni a bajukat, hanem mert itt lehet ping-pongozni. Idővel azonban, amikor kiépül a bizalom, felsejlenek a gondok. Mi nem végzünk egyéni esetkezelést, de a FESZGYI Gyermekjóléti Központjának tagintézményeként és jelzőrendszeri tagként minden típusú problémához kapunk támogatást a társszervektől. Ha például súlyos bántalmazást, veszélyeztetést észlelünk, a rendőrség is a segítségünkre siet. Például többször jeleznünk kellett a jogsi nélkül vezető tinikről, hiszen ez ön és közveszélyes cselekedet.

Az idejárók leginkább abban hasonlítanak egymásra, hogy hanyagolják az iskolát és deviánsak. Mire vezethető ez vissza?

A mi srácainknak meggyűlik a baja az iskolarendszerrel. Sok a magántanuló, ami jól mutatja, hogy a problémás gyerekektől nagyon könnyen megszabadulnak az intézmények. Az iskolák általában súgnak a szülőnek, hogy ez lenne a „jó” megoldás. Volt rá példa, hogy egy anyuka egy óra alatt elintézte a magántanulói státuszt a fiának, ami hivatalosan lehetetlen lenne. A beilleszkedési, viselkedési és tanulási zavaros fiataloknak ezután nem sok esélyük marad feljebb kúszni a társadalmi ranglétrán. Hogy ez miért van? Már a családjukból fakadóan egy nagy „csomaggal” lépik át először az iskola kapuját. Sokszor már a kisugárzásuk, a kinézetük is generál egyfajta feszültséget. Az első pillanattól kilógó gyereknek később csak nőnek a terhei, amikor rengeteg rossz tapasztalattal a háta mögött újabb és újabb iskolába kerül. Van olyan gyerekünk, aki még csak ötödikes, de már az összes kerületi általános iskolát megjárta. Eleve nehezen veszik át az intézmények a hírhedten problémás gyereket, ezért van, hogy a próbaideje harmadik napján kicsapják. Nyolc általánosa itt kevés gyereknek van, jövőképük nincs, vagy teljesen torz.

Hogyan lehetséges ezek után motiválni őket?

Csaba: Nem könnyű, de rá kell érezni a vágyaikra. A srácok például alig várják, hogy jogsijuk legyen, ehhez viszont kell a nyolc osztály. Ezért máris hajlandóak jobban odatenni magukat. Volt, akire az is hatott, hogy mekkora eredmény lenne, ha ő lenne az első a családban, aki eléri ezt, a ballagás pedig hatalmas buli. László: Volt olyan gyerek, akinek azt ígértem, ha az első évben nem rúgják ki a suliból, levágom ezt a szám alatti szakállkát. Azóta minden héten bejelentkezik: „ma is voltam suliban, és mindjárt itt a január, készítheted a borotvát!”

Otthonról, gondolom nem kapnak sok útravalót…

Dorina: Otthon általában nincs rendszer az életükben. Nem szól rájuk senki, hogy fel kellene kelned, mert az iskolában a helyed. Amikor ezek a gyerekek egész nap azt csinálnak, amit akarnak, akkor mi, vadidegen felnőttek hogyan várhatnánk el tőlük bármit? Ricardo például egy időben egész éjszaka bulizott, délután 2-kor felébredt, átjött kicsit gitározgatni hozzánk, aztán ment tovább bandázni. Már 19 éves, de lassan elkezdődött a változás. Itt bent társasozunk, beszélgetünk arról, hová utazna, mit szeretne elérni, és ehhez mit kéne tennie. László: A 16-18 évesek a legveszélyeztetettebbek, mert már nem tankötelesek. Nyáron elmennek segédmunkára, pénteken megkapják a 10-12 ezer forintot a hétre, amiből elmennek ünnepelni. Szombatra az egészet elverik, rosszabb esetben egy balhéba is belekeverednek. Aztán kezdődik az egész elölről. „A rendszerből kikerültek, viszont a rendőrség látókörébe gyorsan be tudnak kerülni.”

Mégis hogy lehet a bizalmukba férkőzni?

László: Négyszemközt ezek a srácok teljesen mások, mint akár egyetlen haverjuk jelenlétében, hiszen a társaik előtt nem vállalják valódi énüket. „Nem vagyok én csicska, nehogymá’ kettesben dumáljak a Laci bával”, vagy „nehogymá a muterről beszélgessek, az milyen ciki”. Ezt halljuk, vagy ez van az arcukra írva. De amikor összejön, hogy kettesben maradjunk, megkérdezem: anyukád még mindig 16 órákat dolgozik? Hogy van a kisöcséd? Ilyenkor megnyílnak, de sokan továbbra is úgy gondolják, mi közöd van neked ehhez, te úgysem tudhatod, milyen az életem. Viszont még így is szép sikereink vannak. Nagyon büszke vagyok a két egyedülálló anyukánkra, akik 2-3 gyerek mellett 30 évesen először jutottak el oda, hogy van rendes munkahelyük és másfél hónapja bejelentve dolgoznak. Nekik még azt is nehéz volt kibírni, hogy egy hónapig várjanak, mire pénzt kapnak. De most elégedettek és lelkesek, mert érzik, hogy hasznosak. Onnan tudom, hogy jól mennek a dolgaik, hogy alig látjuk őket itt. Viszont változatni szeretnénk azon, hogy a közönségünk 80-90%-ban roma, mégpedig az ő érdekükben. Ha ugyanis más társadalmi státuszból érkező kortársakkal is találkoznak, szélesedhet a látókörük. Rádöbbenhetnek, hogy, „ja, ezt így is lehet?” Az egyetemekről érkező önkénteseink, szakmai gyakornokaink már szerencsére adnak nekik új perspektívákat.

A 19 éves Klemán Levente a H52 egyik büszkesége, a változás megtestesítője. Már az oviban megállapították, hogy SNI-s (sajátos nevelési igényű). Beilleszkedési problémás, izgága gyerekként egyenes út vezetett a problémások gyűjtőhelyeként ismert Dominó Általános Iskolába, ahol magatartás módosító program keretében tanult. Innen átkerült a szintén hátrányos helyzetűeket oktató József Attila iskolába, ahol egy tanár úgy köszönt el tőle, hogy minek neked érettségi. Mégis leérettségizett, méghozzá a Teleki Blanka Közgazdasági Szakközépben. Mindig nehezen barátkozott, de a lakásuk alatt működő H52-ben közösségre talált. A rapszövegeket dudorászó, nagydarab srác kérdésemre elmondja, László, akit ma barátjának tekint – fél évig győzködte anyukáját, hogy jöjjön. Aztán megtört a jég, és egy hónappal később már rendezvényt szervezett, nyitástól zárásig bent volt. Azóta úgy belakta a kerület ifjúsági tereit, hogy alig látni itt. A H52-ben szerette meg a gitározást, ma már hétfőnként saját zenekarával próbál a Konkáv Közösségi Térben. – Mindig zenész akartam lenni, az álmom, hogy ebből éljek meg – mondja Levi, aki teltházas Budapest Park-beli koncertről álmodik. Inkább szövegírónak érzi magát, pedig utálja az irodalmat, a költőket, mégis szeret ritmus és rímképletekkel foglalkozni. Egy kórusban és három zenekarban, köztük a Zsámóban énekel, rappel, koncerteken szerepel. Jókor, jó emberekkel találkoztam, ez a szerencsém – mondja.

Török Dániel

Forrás: Ferencváros Újság